1919.07.25. Hódmezővásárhelyi tömeggyilkosság

Az 1919-es esztendő egyik legszörnyűbb tömeggyilkossága volt Hódmezővásárhely határában, ahol román katonák 56 ártatlan, többségében vásárhelyi polgárt gyilkoltak meg.  

Az első világháború befejezését követő zűrzavaros időszakban többször "cserélt gazdát" Hódmezővásárhely városa. 1919 tavaszán a bolsevik direktórium idején internálták a város húsz, köztiszteletben álló vezetőjét, a "Lenin-fiúk" több embert gyilkoltak le brutális kegyetlenséggel a városban. Az elmenekülő "vörösök" helyére francia gyarmati katonák, majd a román megszállók érkeztek.

Ezzel kezdetét vette Vásárhely és a románok által elfoglalt országrészek intézményesített kifosztása.

 A tanyákon élők szenvedtek leginkább a bandákba tömörült román katonák erőszakosságától, fosztogatásaitól és rablásaitól, de a város lakóira is hatalmas nyomás nehezedett a tervszerű rekvirálással, közmunkára kényszerítéssel és megaláztatással. 

 A bármiféle józan logikát nélkülöző tömeges kivégzést egy román álhadnagy vitte véghez a Hódmezővásárhely keleti határában elterülő földeken, áldozatai jobbára szegény sorban élő egyszerű vásárhelyi férfiak voltak.

A románok berendezkedtek a városban és úgy tervezték, hogy a békeszerződés után sem kell majd kivonulniuk, mivel Vásárhely Románia része lesz. A román parancsnoksággal július közepén vette fel a kapcsolatot a magyar nemzetiségű Berényi László, egy korábbi katona, addig a vásárhelyi tanyák között bujdosott.

 Nem tudni miként, de Berényi László néhány nap múlva már a román hadsereg egyenruháját viselte. 

Július 19-én a román csapatok között elterjedt a hír, hogy a Magyar Vörös Hadsereg a Tiszán átkelve nagy offenzívát indított Hódmezővásárhely felszabadítására, ezért a román katonaság kivonult a városból és Orosháza felé távoztak.

 A Vörös Hadsereg offenzívája azonban álhírnek bizonyult, a városba mindössze 21 magyar vöröskatona érkezett, ők is csak a románok kivonulásának hírére. A román hadsereg alakulatai július 21-én érkeztek vissza a városba, tisztjeik között pedig már ott volt Berényi László is. A román hadnagyként bevonuló Berényi kinevezte magát Hódmezővásárhely város rendőr parancsnokának. Berényi segítőket is szerzett: csatlakozott hozzá a szintén magyar nemzetiségű Nagy Géza fényképész is.

Rémuralmát napról napra fokozta. Az elfogott, összekötözött embereket részben saját kezűleg ütlegelte, részben a román pribékekkel kínoztatta meg. A szaporodó fogolylétszám miatt a rendőrségi épü­let szűknek bizonyult, ezért a városháza pincéjét használta fogdának. Besúgással, följelentéssel névsort állított össze.

Az ő erkölcsi ítélete szerint persze ára volt a fogoly szabadulásá­nak. A börtönből ugyanis további személyeket engedett el, akikért a családjuk nagy pénzeket fizetett. Csakhogy az ilyenfajta kiválogatás során fogságban egy csomó nyomorult, szegény ember maradt. 39,5%-uk földműves volt, 35,5%-uk ipari munkás, 12% egyéb foglalko­zású és 9 fő, 16% ismeretlen katona, akiket a határ és a város legkü­lönbözőbb pontjain, minden indok nélkül fogtak el. 

Ezért az 56 embe­rért senki sem fizetett, illetve már nem volt idő arra, hogy a vérdíjat letegyék.

Berényi hóhér szerencsétlen áldozatai mind szegény emberek voltak s legtöbbjük özvegyet és árvákat hagyott sötét nyomorúságban. Ami ezután történt, az primitív szadista terrorakció volt. Egyrészt megfélemlítő hatást akartak vele kiváltani, másrészt a hóhé­rok az ártatlan emberek szenvedésében kéjelegtek. Az egész brutalitás egyértelmű magyarellenes bosszúállássá vált.

10 órakor kezdték agyon lőni az embereket, akikkel előtte megásatták a saját sírjukat,és 13 órakor már mindegyikük a tömegsírban feküdt.

A román katonai parancsnokság természetesen rögtön elhatárolta magát az eseményektől. Előbb arra hivatkozott, hogy a történtekről nem tudott, nem támogatták a hóhér- és rablóakciót. Azonban hamaro­san érzékelniük kellett, hogy ez a mentegetőzés nagyon átlátszó, és csak olaj a tűzre. Az ilyenkor szokásos másik taktikát vették hát elő: átmentek támadásba. Azzal vádaskodtak, hogy a visszavonuló román sereget a lakosság megtámadta, több tisztet felkoncoltak, és ezért al­kalmazták a megtorlást. 

 A felizgatott nép megnyugtatására  deresre húzták Berényi László álhadnagyot és Nagy Géza fényképészt és súlyos büntetéseket mértek rájuk. Azután meggyóntatták őket; tiszti parancsnokkal a Népkertbe kísérte le a két elítéltet s a színház jobb sarkához állítva, agyonlőtték őket sortűzzel.

A kegyetlen dráma a végtisztesség megadásával nem ért véget. A mártírok életkora 16-62 év között volt zömében fiatal, családfenntartó emberek voltak. A legtöbbjük szegény, a társadalom alsó rétegeiben, nagy családdal tengődött és az otthon egyetlen támasza volt, hiszen a gyerekek még nem kerestek, az asszony pedig velük volt elfoglalva.

A rászoruló családoknak a tanács adott segélyt. 

Ez azonban olyan szerény volt, hogy a megélhetésüket nem biztosította. Az infláció, a korona devalválódása, majd a világgazdasági válság évtizedekre ki­terjesztette az árván, özvegyen maradt emberek szenvedését.